Fürj

A fürj (Coturnix coturnix) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj

Előfordulása
Európában és Ázsiában költ. Sikeresen betelepítették Réunion szigetére. Sikertelen betelepítési kísérletek történtek az Amerikai Egyesült Államokba, Tahitire, Mauritiusra, a Seychelle-szigetekre, Ausztráliába és Új-Zélandra is.
A természets élőhelye a sík- és dombvidéki mezőgazdasági területe

Megjelenése
Testhossza 16-18 centiméter, a szárnyfesztávolság 32-35 centiméter, testtömege 75-135 gramm. A hím kicsit kisebb, mint a tojó. Nyaka és begye rozsdabarna, fehér foltokkal,fekete pettyekkel, háta vörhenyesbarna, finom fekete mintázattal, alsóteste fehéressárga, csőre szürke, lába rózsaszín. Nyaranta kora hajnalban hallatja jellegzetes "pity-palaty" hangját, melyről a népies pitypalaty-madár nevét is kapta. Felröppenésekor halk krak-krak hangot is hallat.

Életmódja
A telet Dél-Európában, illetve Észak-Afrikában tölti. A fürjek tavasszal április végén, május elején érkeznek, az őszi vonulás augusztus végén indul és szeptember végén, október elején fejeződik be. Kisebb társaságokban a földön futva és rövid távolságra repülve szokott vonulni. Vonuláskor a szeles idő sokat elpusztít közülük. Tápláléka a rovarok, magvak, bogyók és zsenge hajtások. Aratáskor a kipergett gabonamagvakat is összeszedi, ezzel kárt nem tesz, rovarirtással viszont nagy hasznot hajt. Fő tápláléka évi átlagban 86,3% növényi és 13,7% állati eredetű. Húsa és tojása ízletes.

Fácán

A fácán (Phasianus colchicus) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj.

A fácán hímjét kakasnak, nőstényét tyúknak, fiataljait csirkéknek nevezzük. A nőivarú fiatalok a jércék.

A faj nevében szereplő colchicus jelző Kolhisz vidékére utal, amely a Kaukázus környékén található és amely a fácán eredeti elterjedési területének nyugati végpontja volt.

Előfordulása
Eredeti hazája a Kaukázustól az Amurig húzódik. Európában a középkorban telepítették be és azóta nagy részén elterjedt. A görögök hozták be hazájukba a Kaukázus vidékéről, tőlük a rómaiak vették át udvaraik díszeként, majd telepítették a megszállt területekre tovább, Nyugat- és Északnyugat Európába, de még Angliában is.

Később, mint az egyik legfontosabb vadászható fajt sokfelé meghonosították szerte a Földön.

Észak-Amerikában 1857-ben telepítették be és mára az USA középnyugati és nyugati területein közönséges fajnak számít. Ez a faj Dél-Dakota állam címermadara és egyben az egyetlen címermadár az Egyesült Államokban amelyik nem őshonos faj, csak betelepített.

Betelpítették továbbá Ausztrália, Tasmánia, az Ausztrália partjai mentén található Rottnest-sziget, Új-Zéland, a Hawaii-szigetek, Chile és Szent Ilona területére is.

Ezen kívül számos területen kísérleteztek még szerte a Földön, hogy meghonosítsák, de ezek sikertelenek voltak. Megpróbálták betelepíteni a Dominikai Köztársaság, a Bermuda-szigetek, Panama, Peru, a Pitcairn-szigetek, Tajvan, Tahiti, Mauritius, Alaszka, Madeira és Ciprus területére is.

A ligetes erdőket kedveli, a cserjések környékét, ahol nádas, sásos terület és ivóvíz található.

Megjelenése
Testhossza 53-89 centiméter, szárnyfesztávolsága 70-90 centiméter, testtömege 750-1700 gramm. A kakasok jellegzetessége a feltűnően hosszú, színes farok és a szem feletti fehér folt. A fácántyúkok színezete szerényebb a kakasokénál, tollazatuk fakó, nincs rikító színezetük.


Életmódja
Gyommagvakkal és ízeltlábúakkal táplálkozik. Az éjjelt – különösen a havas teleken – szereti a fán tölteni, mert ott biztonságban érzi magát. Vadászok körében nagy volt már a múlt század elején is a kereslet a fácán iránt. A természetes szaporulat pótlására idővel kialakultak a fácán-tenyésztelepek, ahol már mesterségesen, fény- és hőforrásokkal biztosították a szükséges feltételeket.

Medve fogás

Grizzly medve harc

Őz

Elnevezések


Az őz hímje a bak, nősténye a suta és a fiatal egyedeinek neve a gida.

Élőhelye

Az őz az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. Kedveli azonban a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Az erdők közül a nyitott, táplálékban gazdag, felújuló jellegűeket kedveli (vágásterületek, erdőtüzek utáni foltok). Az emberi hatások a történelmi időket tekintve az őznek kedveztek, például a zárt erdők kitermelése, szűz területek feltörése és a gyepesítés, intenzív mezőgazdálkodás. A viszonylag vékony hótakarót és a rövid hóborítást igényli. Elterjedésének északi határa a hozzávetőleg 30 cm magasságú tartós hótakaró vonalával esik egybe. A hegyvidékeket nem kifejezetten kedveli, 2400 méternél magasabban ritkán fordul elő.

Vörös róka

Elterjedése

Az európai vörös róka elterjedési területe egész Európa, ahol minden elképzelhető élőhelyen megtelepedett.

Megjelenése


Az európai vörös róka fej-test hossza 60-90 centiméter, farokhossza 35-40 centiméter, testtömege átlagosan mintegy 7 kilogramm. Alakja félreismerhetetlen. Bundájának színe vörös, farka vége fehér és lábszára fekete.

Szaporodás


A szukák tél közepén tüzelnek. Tiszta, holdvilágos januári, februári éjszakákon az erdőkben messzire hallatszik a rókák csaholása és vonyítása. A párzás helyszíne legtöbbször a rókavár. 50-52 nap vemhesség után a szukák 3-5, néha több kölyköt vetnek az erre a célra kialakított vacokban. Születéskor még csak vakondnagyságúak. Tömegük 80 és 150 gramm között mozoghat. Hamar felcseperednek, szemüket 12-14 naposan nyitják ki. Két hónaposan már kijönnek a lyukból, és rengeteget hancúroznak, miközben az eredményes vadászathoz szükséges összes mozgásformát begyakorolják. Az első húscafatokat anyjuk előemésztve kínálja nekik, így fokozatosan állhatnak át az anyatejről a szilárd élelemre. Hamarosan már magát a zsákmányt is harapdálják, és ráncigálják a korábbi lakomák maradványait, amelyek a lyuk szája előtt gyűlnek össze. A rókakölykök játéka kétségtelenül az egyik legbájosabb jelenség, amit még hazánkban is vadon meg lehet figyelni. Nem minden kölyök születik igazi rókavárban. Aholerősen üldözik őket, ott az is megeshet, hogy a szuka egy sűrű bozótosban vagy a mezőn ellik le, ahol az általános rókairtás címén folyó lyukgázosítást elkerüli. Az európai vörös rókáknak tehát alkalmazkodóképességük és szaporaságuk révén mindig sikerült kiheverniük a pusztításokat, bár az ember tényleg minden eszközzel üldözi őket.

Szürke farkas

Előfordulása

Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt emlős. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni.
Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett; több alfaja szerepel a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség (IUCN) vörös listáján.

Megjelenése



A nőstények testtömege 12–55 kg (átlagosan mintegy 40 kg), a hímeké 15–80 kg (átlagosan mintegy 50 kg); a legkisebbek az Arab-félszigeten élő (élt?), a legnagyobbak az észak-amerikai farkasok. Testhossza 1,0–1,6 m, amihez hozzájön még a 40–50 cm-s farok. Szőrzete élőhelyétől függően a fehértől a mélyfeketéig változik; Európában általában szürkésbarna. Egy alomban előfordulhat akár minden színárnyalatból is kölyök.
Talpán és farka alatt a terület megjelölését segítő illatmirigyek vannak.
Izomzata, tüdeje és szíve kiválóan alkalmazkodott a zsákmány üldözéséhez: rövid távon sebessége eléri a 60–70 km/órát, és eközben akár 4—5 métereseket is ugorhat. Valamivel lassabban futva (45–50 km/órával) mintegy 15–20 percig képes üldözni a prédát, de ilyen hosszú futás után legalább ennyit pihennie is kell.
Szaglása és hallása egyaránt kitűnő: ha megfelelő a szél iránya, akár 2–2,5 km-ről is megérzi a jávorszarvas szagát; szelíd farkasok 6 km-ről is válaszoltak egy ismerős ember farkasüvöltést utánzó hangjára — a valódi farkasüvöltést valószínűleg jóval messzebbről is meghallják. Látásuknak különösen a mozgást érzékelő funkciója kiváló.
A farkast túlzás nélkül tartják a legintelligensebb ragadozónak. Agytérfogata 150–170 cm³; különleges értelmi képességei a társas életmód eredményeként fejlődtek ki.
Vad alfajai a rókánál jóval nagyobb, szürke, barnásszürke, sárgásbarna vagy fehér színű állatok. (Az alfaj színe élőhelyétől függ.)
Élettartama átlag 13 év, fogságban átlag 15 év. A vadon élő farkas születéskor várható élettartama 5–6 év; a halál leggyakoribb okai a vadászat és a dominancia-harcok közben szerzett sérülések.

Mezei nyúl

Megjelenése
Testhossza 50-70 centiméter, farokhossza 7-11 centiméter, testtömege 2500-6500 gramm. Színe szürke. Hátsó, erős lábai segítségével a 70 kilométer/órás sebességet is képes elérini. Feje karcsúbb, nyújtottabb, mint az üregi nyúlé.

Életmódja

Jellegzetes menekülő állat, amit a hosszú fül, nagy szem, kifinomult szaglóérzék és hosszú lábak is jeleznek. Veszély közeledtekor meglapul egy gödörben, fülét hátraengedi. Alkonyatkor, miközben legel, feltűnően lassan mozog, és laposan a földhöz simul. Magánosan él. Csak a szaporodási időben látható párosával vagy kisebb csoportokban. Rendszerint ragaszkodik megszokott területéhez. Jelöléssel kimutatták azonban, hogy kisebb-nagyobb vándorutakat is megtesz. 1928-ban tömeges vonulását figyelték meg Ukrajnában, amit nyilvánvalóan a szokatlanul nagy hóesés váltott ki. A legtöbb állat a vándorlás során elpusztult.
Minden ehető növényi részt elfogyaszt, legjobban a zsenge, nedves hajtásokat szereti. Tavasszal a fiatal vetésben tartózkodik és ezt eszi. Később lóherét és a lucernát keresi fel, aratás után a kukorica-, burgonya- és répaföldekre vonul, majd később a fiatal őszi vetéseket és káposztáskerteket látogatja. Télen, ha nagy a hó, behúzódik a kertek és a szérűk környékére és ilyenkor a gyümölcsösökben, faiskolákban, csemetekertekben rágásával hatalmas károkat tehet. Különösen az akácfa fiatal csemetéit rágja előszeretettel.

Barna medve

Elterjedése élőhelyei
Az eurázsiai kontinens mintegy felén, továbbá Alaszkában, valamint az USA és Kanada nyugati részén is megtalálhatjuk. Mexikóból és az Atlasz-hegység vidékéről (ahol két különálló alfaja élt) mára kihalt. Különböző alfajai rendkívül változatos élőhelyekhez alkalmazkodtak a félsivatagoktól a magashegységeken át a tundráig; az alfajok testfelépítése, mérete és viselkedése egyaránt jelentősen különbözik. A törzsváltozat a mérsékelt égöv magasabban fekvő, egybefüggő erdőségeit kedveli.


Megjelenése, életmódja

Teste 1–3 m hosszú, tömege ennek megfelelően 100–800 kg.
A barna medve a gyakorlatban tipikus mindenevő; megeszik gyakorlatilag mindent, legyen az fű, gomba, gyökér, erdei gyümölcs, éppen rovar, kisemlős vagy szarvas méretű zsákmány. Nyáron elsősorban növényeket, terméseket és hagymákat fogyaszt. A táplálék után kutatva előszeretettel ássa ki az üreglakó állatokat, mint például az egereket, mormotákat. Étrendjében kiemelt helyen szerepelnek az ízeltlábúak, így például a molyok lárvái, a mézet pedig közmondásosan kedveli. Ezek a protein- és zsírforrások különösen ősszel, a téli nyugalmi időszaka előtt fontosak, amikor tartalékokat halmoz fel a kemény hónapokra. A dögöt sem veti meg. Egyes alfajai eltérő mértékben vadásznak nagyobb állatokra – a grizzly például nemcsak a jávorszarvast, de alkalmanként még a fekete medvét is elejti. Más barna medvék csak ritkán vadásznak, és főként növényeket (terméseket, fűféléket) esznek. Elsősorban az észak-amerikai medvék ismertek arról, hogy súlyos vámot szednek a vándorló lazacokból. Egy-egy kedvező folyószakaszon több medve is összegyűlik, hogy a vízben állva kapkodják ki az árral birkózó halakat. Több esetben megfigyelték a barna medvék kannibalizmusát: főleg az idősebb hímek hajlamosak arra, hogy felfalják a fiatalokat. Természetes ellensége gyakorlatilag nincs: egyedül a szibériai tigris tekinti időnként zsákmányállatának, de az ilyen összeütközés ritka. A tigris kisebb termetű alfajait épp ellenkezőleg, a barna medve öli meg időnként.
A barna medve bármelyik napszakban lehet aktív, de rendszerint reggel és este táplálkozik, a nap többi részét pedig fedezékében tölti. Ehhez többnyire egy mélyedést ás magának, és belefekszik. Több száz kilométereket is bekóborol egy év alatt, mindig az adott évszakban legtöbb táplálékot kínáló területeket keresve.
A barna medvékre nem jellemző a territoriális viselkedés; az egyedek útvonalai gyakran átfedik egymást. Alapvetően magányos állatok, de a bő táplálékforrásoknál (mint a föntebb említett lazachalászatnál vagy a gazdagabb áfonyásokban) többen is összegyűlhetnek. Ilyenkor több korosztályból álló családi csoportok alakulnak ki, és ezekben viszont már megfigyelhetőek az egyedi erőn alapuló dominancia-viszonyok. A legerősebb hímek a legmagasabb rangúak, bár a bocsaikat védő nőstények a legagresszívabbak.
A téli nyugalmi időszak a tél elején kezdődik, és a helyi viszonyoknak megfelelő ideig tart (a melegebb vidékeken el is maradhat). A nyugalomra vonuló medve (leginkább nagy kövek, vagy óriásfák gyökerei közé) odút ás, majd száraz növényekből bealmol magának. Nem ritkán több, egymást követő évben ugyanazt az odút használja. A nyugalmi időszakban nem hibernálódik, és gyakran felébred, ezért ez nem is igazi téli álom, mint egyes rágcsálóknál, hüllőknél és kétéltűeknél. Télen testsúlyuk jelentősen (akár a negyedével is) csökken, ezért tavasszal igyekeznek mielőbb regenerálódni.

Gímszarvas

Előfordulás

A Cervus nem legelső képviselője 12 millió évvel ezelőtt jelent meg Eurázsiában, apliocén korban. A mára már kihalt óriásszarvas, amellyel valamikor kortárs volt, nem tartozik a Cervus nembe, inkább az európai dámvaddal áll közelebbi rokonságban. Az óriásszarvas a szarvasfélék valaha élt legnagyobb képviselője volt.[4]
A gímszarvas Délnyugat-Ázsia (Anatólia, Kaukázus), Észak-Afrika és Európa legnagyobb vadászható állata. Ez az állat sok európai ország, például Anglia ésÍrország legnagyobb szárazföldi vad emlőse. A berberszarvas, amely nagyon hasonlít a nyugat-európai gímszarvasra, az egyetlen afrikai szarvasféle; állományának legnagyobb része az Atlasz-hegység északnyugati részén található. Az 1990-es évektől Afrikában csak Marokkóban, Tunéziában és Algériában élnek gímszarvasok.
Nagy-Britanniában a skóciai Lake Districtnél és Exmoor (Délnyugat-Anglia) vidékén még élnek őshonos gímszarvasok. De ezekben az állományokban nemcsak fajtiszta állatok vannak, hanem a betelepített gímszarvasok hibridjei is (a betelepített állatokat Warnham és Woburn Abbey környékéről hozták); a skóciai állatok pedig az Ázsiából hozott szikaszarvasokkal keveredtek. Új-Zélandra, és kisebb mértékben Ausztráliába, is betelepítették. Új-Zélandon a gímszarvas mindkét szigeten jól alkalmazkodott, és nagy területen elszaporodott, emiatt nyugodtan lehet vadászni rá. A szigetországi állatok ősei a skóciai Invermarkból vagy az angliai Warnhamből, Woburn Abbeyből vagy Windsor Great Parkból származnak.
Afrikában a gímszarvasállományok csökkenőben vannak, míg Dél-Európában növekedésnek indultak. Argentínában a gímszarvas kártékony állatnak minősül és a Természetvédelmi Világszövetség is a 100 legkárosabb inváziós faj listájára helyezte.


Élőhelye

A tisztásokkal és rétekkel tarkított lombos- és elegyes erdők lakója. A legjobb körülményeket valaha bizonyára a folyóárterekben találta meg, de kedveli a hegyi erdőket is, és ma éppen Közép-Európa nyugati felén találhatók a legerősebb agancsosok. A faj mai elterjedési területét leginkább az befolyásolja, hogy hol lehet egy ilyen nagy testű vadat gondozni úgy, hogy ne támadjanak súlyos konfliktusok az erdő- és mezőgazdasággal. A természetes élőhelyekről a gímszarvas már szinte teljesen kiszorult.
Az agancsok minősége pontosan megmutatja, mennyire alkalmasak a jelenlegi életterek a gímszarvas számára. Ezen területek közül néhány elégtelennek bizonyul, vagy már egyáltalán nem is tud szarvasokat fenntartani, ezért a mai szarvas-előfordulási helyek nagy részén szigorúan ellenőrzik a feltételeket, télen rendszeresen és bőségesen etetik az állatokat, kiegészítő abrakot és ásványi anyagokat is adnak nekik. A szigetszerűen szétforgácsolódott kis élőhelyeknek semmiféle kapcsolata nincs egymással

Borz

Nappal sűrű aljnövényzetű erdőkbe vonul vissza, de elsősorban nyíltabb területeken keresi táplálékát. Esetenként felkeresi a kultúrterületeket is, amely tulajdonsága miatt kártevőnek tartják. Jellegzetes mozgásáról, hangos csörtetéséről messziről felismerhető, bár óvatossága miatt ritkán látható. Alkonyat után aktivizálódik, a nappalt üregében tölti. Egyes területen – mint Szibériában és Észak-Európában – téli álmot alszik. Mindenevő, gerincteleneket, kisebb gerinces állatokat (madarak, rágcsálók, hüllők), magokat, erdeigyümölcsöket, gyökereket és gombát fogyaszt, híresen torkos állat. Sokáig azt hitték, egyedül él, csak a legutóbbi vizsgálatok tárták felszociális hajlamait. Kiterjedt, sokszor negyed hektáros közös üregrendszerben él egy-egy, legfeljebb 12 egyedből álló klán. Az 1,5 méter átmérőjű alvókamrák a bejáratoktól 10 méterre, a föld alatt 2-3 méterre találhatók. Vannak más rendeltetésű területek is, napozók, játszóhelyek stb. Az üregrendszert az egymást követő generációk akár évszázadokig is használhatják, gyakran még akkor is ragaszkodnak hozzá, amikor a külső környezet már nem megfelelő számukra. Az üregrendszer ez idő alatt egyre bővül, akár több hektáros hatalmas rendszerek is létrejöhetnek. Egy angliai üregrendszer vizsgálata során kiderült, hogy az 879 méter hosszú alagúttal, 50 kamrával és 178 bejárattal rendelkezett. A becslések szerint közel 70 tonna föld kitermelésével épült fel.

A klántagok genetikai analízise elárulta, hogy közeli rokon egyedek maradnak együtt. A család vezetője a domináns hím és nőstény. Annak ellenére, hogy a vezérhím több nősténnyel is párzik, csak a főnőstény tudja felnevelni sikeresen kicsinyeit. Előnyét úgy biztosítja, hogy megöli az alacsonyabb rangúak kölykeit. Más nagycsaládban élő állattal szemben a családtagok nem segítenek be a kölykök gondozásába, viszont az üregrendszer fejlesztésében és karbantartásában igen.

A klánok 50-150 hektáros, egymással alig átfedő területeken élnek, amelyet szagmintával, ürülékükkel és vizeletükkel jelölnek. A territóriumukat hevesen védik. A klánok főleg nőstényekből állnak, a fiatal hímek elvándorolnak, és addig magányosan járnak, míg nem tudnak valamely új klánhoz csatlakozni. Érdekes módon a melegebb vidékeken kisebb a klánok létszáma, sőt valahol párban, illetve egyedül is élhetnek. Egy elmélet szerint éppen a hidegebb, zord időjárás kényszeríti csapatba a borzokat, mert így tudnak hatékonyan ekkora, védelmet jelentő üregrendszereket ásni és fenntartani.

Vaddisznó

A vaddisznó elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de innen már kiirtották. Elterjedési területe Marokkótól keletre egészen Egyiptomig terjedt, felölelte az Arab-félszigetet, egész Európát, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, Szibériát, Indiát, a Hátsó-indiai félszigetet, a Maláj-félszigetet, Kínát és Japánt is. Az indonéz szigeteken keletre egészen Flores szigetéig őshonos. Északon felhatol Skandinávia déli részéig és Dél-Szibériáig. Számos szigeten előfordul, ahol sok helyütt helyi alfajai alakultak ki, mint Szardínián, Korzikán, Srí Lankán, Hajnanon, Tajvanon vagy az Andamán-szigeteken.
Afrikában korábban a Szaharától északra mindenütt előfordult. Mára az afrikai alfajok száma nagyon megcsappant. A korábban Törökország déli részétől egészen Izraelig, valamint Egyiptom északi részén és Líbiában élő Sus scofa libycus és a Szudánban és Egyiptom déli részén élő szennárdisznó (Sus scrofa sennaarensis) mára kihaltnak tekinthető. Az Atlasz-disznó (Sus scrofa barbarus), mely Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz-hegységben fordul elő, szintén nagyon ritkává vált. Mára az Arab-félszigeten is csak a legészakibb területeken élnek vaddisznók.
A vaddisznóknak nincs különleges igénye élőhelyükkel szemben. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Angliából a középkorban kiirtották, de néhány éve vaddisznó-farmokról kiszökött példányokból szabad területen élő állomány kezdett kialakulni. Jelenleg az angliai létszáma rohamosan növekszik. A Skandináv-félszigeten továbbra sem fordul elô. Elterjedésének északi határa nagyjából a 30-40 cm-t meghaladó tartós hótakaró határával esik egybe.
Annak ellenére, hogy vadászatuk Európában mindenütt intenzív, a vaddisznó állományok terjeszkedése, növekedése és ebből eredő - főleg mezőgazdasági kártétele - folyamatosan növekszik.
Ezen felül az állományok évről évre meglehetősen erősen változnak, így nagyon nehéz pontos képet rajzolni a faj elterjedéséről. Jelenleg nagyjából követi a kiterjedt erdőségeket, ahol az állatok védelmet és táplálékot találnak. A legkedvezőbbek kétségkívül a nedves talajú lombos és elegyes erdők, ahol a vaddisznó könnyen túrhat táplálék után, de fontos számára a nagy őszi tölgy- és bükkmakktermés is. Korábban bizonyára a ligeterdők voltak a vaddisznó elterjedésének középpontjai, de ezt az erdőtípust a mai Közép-Európában jószerivel teljesen kiirtották. A ligeterdőket a síkságon és a középhegységekben a fenyvessűrűségek helyettesítik, ide tudnak a disznók visszahúzódni, és ezek biztosítják, hogy ez a vad minden üldözés ellenére még mindig eredménnyel meg tud élni a kultúrterületeken. Hazánkban a vaddisznó nagyon elszaporodott, bevette magát a nádasokba is, de éjszakánként a fővárosban (a budai oldalon) is lehet találkozni vele.

Vadmacska

Természetes környezetében a vadmacska különböző élőhelytípusokon is megél: szavanna, nyílt erdő és füves puszta. Habár a háziasított alfajánál, a házimacskánál rengeteg alak- és színváltozat előfordul, a vad egyedek színe mindig közepesen barna, fekete csíkokkal. Hosszuk 50 és 80 cm közötti, 3 és 6 kilogramm közötti súllyal rendelkeznek. Az afrikai alfajok valamivel kisebbek és világosabb barnák.
A vadmacskák különösen félénkek. Messze elkerülik az emberi élőhelyeket. Magányosan élnek, territóriumuk nagyjából 3 km² egyedenként.
Magyarországon ismert populáció a Gerecse és Vértes területén található.


Alfajok

Kínai hegyimacska (Felis silvestris bieti) – Kína
Felis silvestris cafra – Dél-Afrika
Házimacska (Felis silvestris catus) – világszerte elterjedt
Felis silvestris lybica – Észak-Afrika, Közel-Kelet, Közép-Ázsia nyugati része
Ázsiai vadmacska (Felis silvestris ornata) – Pakisztán, India, Közép-Ázsia
Európai vadmacska (Felis silvestris silvestris) – Európa, Anatólia
Korábban számos alfajt leírtak és elismertek, azonban egy 2007-es DNS-vizsgálatokon alapuló tanulmány szerint a vadmacskának összesen 5 vadon élő alfaja különíthető el.[1]
A házimacska (F. silvestris catus) DNS-e alapján sokkal jobban hasonlít a F. silvestris lybica alfajra, mint a többire, tehát ez alapján az alfajhoz kellene sorolni. Ámde a definíció szerinti elvárás, hogy az alfajokat megkülönbözteti a földrajzi elterjedésük nem teljesül, hiszen a házimacska az egész világon elterjedt, és mivel viszonylag elszigetelten élnek a vad populációktól, önálló alfajként célszerű kezelni.
A kínai hegyimacskát (F. silvestris bieti) korábban külön fajnak tekintették F. bieti néven.

Nyestkutya

Életmódja

Főleg éjszakai állat, nappal nehéz vele találkozni. Vadászterületét többnyire egyedül járja be, táplálékot keresve. A családi kötelék csak a szaporodási időszakban szoros, amelynek végén néha akár 6 fős kis csoportokkal is lehet találkozni. Téli álmot alszik ami a kutyafélékre nem jellemző. A nyestkutyák nem tudnak fára mászni, de nagyon ügyesen mozognak a legsűrűbb bozótban is, a rejtőzködésnek pedig valóságos mesterei. Zsákmányát jórészt orra segítségével kutatja fel. Mindenevő, tápláléka között állatok: kisrágcsálók, különösen a közönséges kószapocok és egyéb pockok, halak; és növények: különféle bogyók és gyümölcsök is megtalalhatóak, de a dögöt is megeszi. Egészséges halat csak ritkán tud fogni, többnyire döglött a partra sodort vagy súlyosan sérült példányok jutnak neki. Helyenként - például a Duna-deltában - a nyestkutya a vízimadarak fészkeit is kifosztja. Fészekrabló kártételét azonban az esetek nagy többségében erősen túlbecsülik. Így némileg túlzott az az aggály is, hogy a nyestkutya jelentősen fenyegetné az apróvadállományt. Az emberen kívül számottevő ellensége nincs. A nyestkutya hevesen védekezik a kutyákkal szemben is.